mai napi boldogító zene: Counting Crows: Colorblind...valami egyéni egy általános témáról. ezért szeretem. ♥

http://www.youtube.com/watch?v=y0s7ycdUcHk&feature=related

Kiléptet egy szereplőt, és romokat hagy a megmaradt karakterben. Aztán hagyja, hogy a film menjen a maga útján, mindenki csinálja a maga dolgát, a színész játszik, a statiszta hol benne van, hol nincs, a kaszkadőr többnyire hagyja a színészt érvényesülni, a kritikusok csendben szemlélnek, és hangosan kritizálnak. Persze nem a rendezőt, a művet... Milyen a mű? Csavaros, szenvedélyes, néha unalmas, legtöbbször kiszámíthatatlan.
És már amikor a néző azt gondolná, újat már nem tud nyújtani, egy 2-perces jelenettel visszanyom mindenkit a "székébe", és újra megdöbbent. Ilyenkor néha maga a színész is feszülten-kíváncsian várja a folytatást.Várja?...aztán a cselekmény megint visszatér a normális kerékvágásba, bár ez a "normális" nem jelent nyugodtat, vagy boldogot. Csak "normálisat".
Hiába..az élet a legnagyobb rendező..

valami változott

Idén valahogy minden olyan más. Mást érzek, ha bemegyek az osztályba, mást érzek, ha az ismerős arcokra nézek, más a tábla, más az egész épület. Idén minden más lett.
Szinte mintha fél lábbal már nem is itt lennék. Idén mindent bele kéne adni a tanulásba, mert néha még a 100% sem elég.Idén sokkal jobban kéne hajtani.
De én nem érzem, hogy így tennék. Ugyanazt csinálom, mint tavaly ilyenkor, és nem tanulok sokkal többet...
Közben azt is érzem, hogy mások az emberek körülöttem. Akikkel eddig nagyon sokat beszéltem és nagyon jóba voltam, azokkal most már csak beszélgetek, és jóban vagyok. Akikkel eddig kevesebbet beszéltem, már elbeszélgetek, és jóban vagyok. Kezd mindenki ugyanolyan szintre kerülni, persze vannak kivételek (: ....
Mégis az egész annyira más. Azt hiszem kevesebben állnak már hozzám olyan közel, nem tudom miért, de így érzem. Mintha tudad alatt mindenki 'búcsúzna', így talán könnyebb...

Egyszer mindenki választ, és a saját választása felé viszi az élete, de ennek még nincs itt az ideje..
Élveznem kéne ezt az évet, szeretem azokat, akik körülvesznek, már tudom, mit akarok, és mégis néha tele vagyok kétségekkel.
Mintha a Himaláját akarnám megmászni...Látom a célt, de nagyon messze van, és nagyon homályos..egyenlőre!

Mi is az a divat? Egyenfekete haj, amit minden második lányon látok? Méregdrága új farmer, amivel felvághatsz? Stílus?...
A divat… fantázia. Kreatív emberek érzései és gondolatai testet öltve; az, ahogy a leghétköznapibb dolgokból is képesek valami egészen fantasztikusat és egyedit alkotni. A divat művészet. A szépség, a kreativitás állandóan megújuló művészete. Itt tényleg csak a határtalan fantázián múlik, hogy a ruha mennyire lesz extrém.
A divat „diktálói” olyan emberek, akiknek korlátok nélküli képzelőereje, és saját, kiforrott egyéniségük van. Képesek arra, hogy a saját stílusukat belevigyék a ruhába, amit terveznek. Ez teszi őket ugyanolyan művészekké, mint az ókori szobrászokat, a reneszánsz festőket. A divat a modern kor egyik vezető művészeti irányzata.
Azt gondolom, ebben rejlik az óriási különbség a divat diktálói, és követői között. Ahogy egy dalt is sokan meghallgatnak, egy festményt is sokan megnéznek, alig van egy-két ember, aki valóban megérti, amit lát, hall…
A többség sajnos más stílusát akarja magára venni, és így elveszti a saját egyéniségét. Elveszteni a saját énünket olyan, mintha az arcunkat veszítenénk el.
Ezért a divat a szilárd egyéniségek kiváltsága. A divatot nem szabad követni. A divatot teremteni kell.

Az unokatesóm (bár igazából szimplán a nővérem♥) Kinga Bachem . Divattervezést tanul Európa egyik legnevesebb divatakadémiáján, Arnhemben, Hollandiában. Szerintem istenien tervez, nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá!