Boldogság

"Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya."

K.D.

lelepleződött...

M.mel két éve minden nap találkoztunk, mindent tudtam róla, ő is rólam. Bármikor bármit megtettünk volna a másiknak, fontos volt nekem, és én is éreztem, hogy ha a legfényesebb csillagot kérem, odaadná. Igazi barátság volt, se több, se kevesebb. Pont, ahogy kellett. Aztán idővel ő lett a legjobb. Nem volt tökéletes, és csalódtam is benne, de sikerült átértékelni a kapcsolatot nem emlékké, hanem jelenné.
Egyszer viszont elballagott, és kevesebbet találkoztam vele, kevesebbet tudtam róla és kevesebbet tudtam elmondani neki.
Éreztem, hogy hiányzik, és kétségbeesetten próbáltam valakit keresni, aki a helyére léphet. Akivel ugyanúgy vagyok, mint vele. Egy ilyen ember volt / van az életemben.
Sokáig úgy éreztem, ő igazi, önzetlen barát, a bármit-kérhetsz fajtából. És kényelmes volt ezt gondolni. De az elmúlt pár hónapban rá kell jönnöm, ez tényleg egy nagy "muszáj" (!)..hogy ő nem volt és soha nem is lesz nekem 'olyan'.
Csalódások sorozata, és a csodaszép szobromról lehull a lepel, és rájövök, hogy nagyon sok minden nem olyan, amilyennek elképzeltem. Bármennyire fáj beismerni, ő önzőbb..Mintha eddig fátyol takarta volna. Aki nekem fontos volt, csak egy idea. Egy próbálkozás. Hogy pótoljam azt, akit nem tudok.

És rájöjjek: még mindig M. az én "bátyám", akiről tudom, hogy tényleg érdekli hogy merre sodor az élet. Ritka az ilyen.

Pótolhatatlan.