Előbb-utóbb vállalnunk kell a tetteink következményét. Minden apró döntésünkért, dolgokért amiket megtettünk, esetleg dolgokért, amiket nem tettünk meg. Fel kell vállalnunk azokat az embereket, akiket elengedtünk, akik elmaradtak az életünkből, és együtt kell élnünk a gondolattal, 'mi lett volna, ha..'. Más lennék, mint aki most vagyok? Jobb? Rosszabb?..soha nem fogom megtudni. De számomra minden tettem, rezdülésem egy szükséges lépés egy jó cél felé. És ezzekkel kell együtt élnem, ezekkel kell, hogy elfogadjatok, mert a döntéseimmel (igen, sokszor a rossz döntéseimmel is) vagyok 100%-ig én.

Minél közelebb egy fejezet vége, annál többször gondolunk az elszámolásra. Életünk egyik fejezetének összes szereplőéért felelősséggel tartozunk. Hogy mivé válnak ők számunkra. Ilyenkor, amikor először felvillan a búcsú, az utolsó találkozás gondolata, még nem érzünk semmit. Nem is kell. Elég, ha tudjuk, egy szükséges fontos pillanathoz érkezünk. Itt az ideje helyrerakni magunkban a dolgokat.
Nem találhatok célt, ha még nem zárult le az előző út. Mert nem csak nekem van célom, a sorsomnak is célja van velem. Nevel, leszúr, boldogít, elszomorít. Álnok és szükséges.

Ezért nem érzem veszteségnek a múltam. Sosem lehet meg nem történté tenni, mindig bennem lesz, véget ér de nem múlik el sosem.
Hozzám tartozik.
Bennem él minden porszem, rezzenés amivel valaha találkoztam. Akit szeretek, akik szeretnek, azok is akik kevésbé. Minden éjszaka, minden hajnal és este, minden mosoly, és minden könnycsepp.

tudom, hogy ezekért valamikor, valahol, valakinek felelnem kell.
de egy percét sem bánom.