Rendrakás közben néha elfog az az érzés, mintha egy pillanatig kézben tarthatnám az irányítást. A sarokból, ágy alól, szekrény mögül előkerülő sok kacatot kidobálni, eltépni, visszarakni oda ahonnan leesett..szépen lassan minden a helyére kerül, én meg csak bámulok magam elé a káosz közepén. Nekiállok kupacolni, kell-nem kell, megtartom-kidobom kupacot, és teljesen ledöbbenek hogy még miket őrzök..szinte már régiségnek mondható..olyan emberek fényképeit, akikkel már 3 éve nem találkoztam, ezer éves randikról megmaradt mozijegyet..Aztán kezembe akadt egy levél (nem is tudom mi ez a levelezés mánia, már majdnem olyan kapcsolatgyilkos mint az msn, hihetetlen hogy van akivel csak így lehet beszélgetni..:o.)...átfutottam és 3 másodperc alatt kb 5féle érzés kavargott bennem. Kíváncsiság-meglepetés-döbbenet-szánalom-és hogy az egész milyen nevetséges..Gondolj bele, arról "levelezni" mittudomén matekóra közepén, hogy a barátnőd felírta a padra hogy meg akar halni, csak mert szakított egy sráccal...15-16 évesen!!??!!...hát szóval hihetetlen..ilyenkor jövök rá, miket veszít az ember néha...:D..pff..Szóval azon gondolkoztam, hogy általában olyan dolgokat őrzünk meg, amikre később örömmel gondolunk vissza. Ilyeneket kéne..ehelyett van egy csomó fénykép/ajándék, karácsonyi üdvözlőlap, amik anno fontosak voltak, elraktuk őket biztos helyre, elfelejtettük, és 2 év múlva a nagytakarításkor lehetetlen helyről kerülnek elő..mintha emlékeztetők lennének, hogy mi mindent hagytunk hátra eddigi életünkben.
És mindegyik kacat őrzi életünk egy kis darabját. Talán ezért ragaszkodunk hozzájuk ennyire? Nem is mazochisták vagyunk, csak félünk elereszteni egy...részt?..talán...de az biztos, hogy megkönnyebbülés és elégedettség megszabadulni az aljas, akárhonnan előkerülő régi levelektől, és azoktól, akiket őriznek magukban. Legyen az volt barát, régi barátnő, ellenség, vagy akár egy "régi ÉN"..(:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése