eufória

Az elején fel sem fogtam. Kijöttem, álltam a folyosón és csak néztem magam elé. Aztán elindultam a kabátomért. Még mindig semmi. Úgy megyek ki az épületből, mint egy robot, felhívok mindenkit, akit fontos, de még mindig nem éreztem semmit.
Aztán álltam a zebránál és hirtelen rámtört a felismerés. Megcsináltam. Vége.
És nevetnem kell. Nevettem is. Két babakocsis anyuka jött velem szembe, és kábé teljesen hülyének néztek, de nem érdekelt. Egyszerűen kizártam őket, mert átcsapott a hullám. Át tudtam volna ölelni az egész világot. Mindent és mindenkit szerettem abban a pillanatban. Úgy éreztem, ott és akkor mindenre képes lennék. Egy pillanat volt az egész.

Most már mást érzek. Igazából ami feltűnik, az bizonyos érzések hiánya. Nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy miért tv-zek és nem tanulok, nem érzek félelmet, szorongást, gyomorgörcsöt, kétségbeesést, nem érzem Murphy törvényét Damoklész kardjaként lebegni a fejem fölött. Ez így valami fantasztikus. felszabadult.
eufória.